Jó pár éve már annak, hogy Nagy Lajosnéval, a Nagyné és Fiai Tehenészet és Tejfeldolgozó Üzem vezetőjével beszélgettem Hosszúpályiban. Most itt ülök ugyanabban az irodában, mint akkor, de immár Nagy Péternek hívják azt, aki velem szemben ül és akinek a kérdéseket felteszem, a cég neve is megváltozott: Nagyné és Fiai Tej és Tejtermékre.
Valami azonban állandó: ez pedig a vitalitás. Ahogy annak idején az édesanyját, Péter személyiségét is valami elképesztő akarás és munkaszeretet hatja át.
Nagy Lajosné – ezt már a beszélgetés elején tisztázzuk – jól van és továbbra is jelen van a vállalkozásban. Ahogy fia megfogalmazza, az adminisztrációs feladatokat látja el és természetesen több évtizedes tapasztalataival továbbra is segíti a munkát. Péter a lehető legnagyobb elismeréssel beszél édesanyjáról, mint mondja, neki sem könnyű a helyzete, de az édesanyja a semmiből, minimális tőkével hozta létre a vállalkozást, és talpon tudott maradni az igencsak viharos gazdasági környezetben is. Kérdésemre, hogy a három fiú közül miért épp ő, a legkisebb vette át a stafétabotot, rövid gondolkodás után azt feleli, hogy az ambíció lehet erre leginkább a magyarázat:
„Ugyanolyan makacs és eltökélt vagyok, mint anyu. Rengeteget harcoltunk egymással, mentem a fejem után, lázadtam, mindent jobban akartam tudni, mint ő. De mindeközben nem távolodtam el a cégtől, végig jártam a ranglétrát, megismertem belülről minden részét: előnyeit, nehézségeit, a lehetőségeit. Jogosítványom is úgy lett – erre a mai napig emlékszem – , hogy egy nyarat végigdolgoztam a telepen, majd a szállításba kapcsolódtam bele, aztán az ügyintézésbe, majd egyre komolyabb és komolyabb feladatokat kaptam, amelyeknek megfeleltem. Mindeközben megismerkedhettem a cég partnereivel is, személyes kapcsolatokat alakítottam ki, amelyekre később, miután megtörtént generációváltás, támaszkodni tudtam.”
Ahogyan a bevezetőmben említettem, korábban a cég nevében a tehenészet is szerepelt, hiszen saját állománnyal, mintegy 100 Holstein-fríz tehénnel és törzsbikával rendelkeztek, a hiányzó tejmennyiséget eddig környékbeli gazdáktól vásárolták fel. Az arányokat tekintve ez azt jelentette, hogy a szükséges nyers tej 60%-ához felvásárlással jutottak.
„A tehenészetet sújtó munkaerő problémával azonban nem tudtunk mit kezdeni, így az állománytól 2016-ben megváltunk. A rákövetkező egy évet arra szántuk, hogy felmérjük, életképes marad-e így a cég. Szerencsére, mint látja az maradt, sőt sikerült megvalósítani komoly fejlesztéseket, és van még jó pár folyamatban is.”
Mielőtt a fejlesztések ismertetésébe kezdenénk, kérem, hogy térjünk vissza az alapokhoz, vagyis az alaphoz, a tejhez:
„Annak vagyok a híve, hogy minél kevesebb ökológiai lábnyommal termeljünk, illetve segítsük a környékbeli gazdálkodókat. Ezért a tej maximum 30 km körzetből érkezik ide a feldolgozóba, Hosszúpályiba. Mivel a feldolgozott tejtermékeket pedig jórészt az innen 14 km-re lévő Debrecenben értesítjük, ezért elmondható, hogy helyi alapanyagból, helyi munkaerővel állítunk elő prémium élelmiszert, amit aztán megint csak helyi piacokon és vásárcsarnokban értékesítünk. Mintegy 15-20 állattartó gazdával vagyunk kapcsolatban, és sajnos nagyon nagy a lemorzsolódás. Az állattartást nincs megbecsülve, pedig gyönyörű szakma, de számos problémával küzd. Új belépők nincsenek, hiszen egy fiatal gazda megfelelő tőke nélkül nem tud elindulni. A generációváltás alig-alig valósul meg, a régi gazdák pedig kiöregszenek. Hosszan beszélhetnék arról, hogy a felvásárlási ár és a termelési költség miképp viszonyul, vagy éppen miként nem viszonyul egymáshoz. Mindez együttesen leginkább a kistermelőket sújtja, akik nem tudnak szelektálni, a gyenge mennyiséget produkáló tehén pedig ugyanannyit eszik, mint a bőven tejelő társa. Nincs pénzük megfelelő tenyészbikára, az inszemináció pedig – kis túlzással – olyan, mint a lottó, vagy bejön, vagy nem. Ezenkívül, aki állattartó, jól tudja, hogy a felsoroltakon kívül még rengeteg egyéb váratlan dolog is bekövetkezhet. Tapasztalataim szerint, az, aki min. 15-25 tehénnél kevesebbet tud tartani, az csak kínlódik.”
A fajtaválasztással kapcsolatosan Péter elmondja, hogy a hazai viszonyoknak megfelelően a nagyobb termelők Holstein-frízt, amíg a kisebb gazdálkodók Magyartarkát tartanak, amelynek igaz, hogy kevesebb a hozama, de igénytelenebb, mint a Holstein, és a teje rendkívül jó minőségű.
„Amikor letelt az a bizonyos egy év és meggyőződtem arról, hogy talpon maradunk, akkor végig gondoltam, hogy mi az, amin változtatni kell ahhoz, hogy versenyképesek legyünk és egyben gazdaságosan működjünk. Akkor már biztos voltam benne, hogy ezt a munkát akarom folytatni és majd egyszer örökül hagyni a gyermekeimnek. Ez ma Magyarországon ritkaság, előttem pedig a Nyugat-európai példa lebeg, ahol akár több száz éven keresztül is ugyanannak a családnak a tulajdonában van a gazdaság vagy üzem, így a tapasztalat és a tudás generációról generációra száll.
Amikor elkezdtem a gépparkot, az infrastruktúrát, a szociális helyiségeket felújítani, lecserélni, akkor azt észleltem, hogy egyik változtatás hozza magával a másikat. Erre példa a poharazógép, amelyet a Multipacktól vásároltunk. ’Okos’ berendezés volt, mindent tudott, csak éppen nekünk hiányzott hozzá megfelelő háttér-technológiánk. Nagyobb érlelőre lett szükségünk, mert ami addig volt, már nem tudta a megfelelő mennyiséget biztosítani. Szóval olyan volt ez, mint a dominó, ahogy az első fejlesztés elindult, vitte magával a többit is.”
Felújítani, korszerűsíteni napjainkban közel sem egyszerű feladat, de mindezt úgy, hogy az üzem termel, működik, elképzelni is rémálom:
„Egy ilyen kisméretű üzem nem engedheti meg magának, hogy leálljon, így éjszakánként, hajnalban dolgoztunk. Ez valóban azt is jelenti, hogy én magam a két kezem munkájával, műgyantáztam, szereltem, csiszoltam, políroztam csináltam, amit kellett. Szerencsére egy remek helyi mesteremberre mindig tudok támaszkodni: Szávó József igazi régi szakember, amit nem tudok megvásárolni, ő egyedei gépekkel legyártja, elkészíti. Előfordult, hogy nem is tudtam pontosan, hogy mire lenne szükség, de ő átlátta és meg is valósította. Közel akár hetven éves berendezéseket hozott rendbe úgy, hogy az besimul a modern gépeink közé. Szintén nagyon sokat köszönhetek egy hazai cégnek, a már említett Multipack-nak, hiszen elérhetőek, konstruktívak, emberségesek. Bárkinek tiszta szívből tudom őket javasolni.”
„2015 egy nagyon jó év volt, akkor úgy gondoltam, hogy a fejlesztések jelentős részét el tudom végezni majd az ezt követő években. És ezután érkezett meg a Covid. Azt gondolom, mindenkinek van egy emlékképe arról, hogy miként reagált arra, hogy valahol a világ túloldalán elindult egy járvány. Hasonlóan több millió magyarhoz, én is legyintettem: mit érdekel ez engem… De aztán sajnos rá kellett döbbennünk mindannyiunknak, hogy mit is jelen mindez, miközben a cég majdnem padlóra került. Az időkorlátok miatt a vásárlások jórészt ellehetetlenültek, az idősebb vásárlóink gyakorlatilag teljességgel elmaradtak. A partnereink viszont továbbra is szállították a tejet, bennünket pedig kötött a szerződés és a felelősség, így átvettük és gyakorlatilag kényszergyártást folytattunk. Haszon nem volt, hiszen a kevés bevétellel ki kellett fizetnem a dolgozókat és a régi partnereimet is. Visszagondolva arra az időszakra, az segített bennünket a túlélésben, hogy saját kézben voltak az üzleteink.”
A munkaerő-probléma kiküszöbölése a fejlesztési stratégia irányának kijelölésekor is komoly szempont volt. Péter ismét édesanyját idézi, hiszen ő volt az, aki belé nevelte, hogy a minőségből nem lehet engedni. Mindezt azonban nehéz megvalósítani, ha hiányzik a szakképzett és lelkiismeretes munkaerő és a megfelelő hozzáállás.
„Valamikor régen elég volt, ha a kollegáknak elmondtad a gyártás sarokkövét, és értették mit kell tenniük. Most pedig, mint a multiknál, rendszert kell kiépíteni, amit nem lehet megkerülni. A gyártástechnológiát zárttá alakítottam, ezzel együtt kiszámíthatóbbá és stabillá is, a vásárlóinkkal pedig napi kapcsolatban vagyok, telefonszámom minden boltunkban megtalálható. Ha valaki valós kritika miatt keres meg, akkor nem megsértődöm, hanem örömmel fogadom, és inkább utánanézek a feltárt problémának. Ezért sem akarok tovább terjeszkedni, ekkora méretben még irányítható és egyben átlátható is a rendszer.”
Ezenkívül a jelenlegi gazdasági környezet sem kedvez a terjeszkedésnek. Mint azt Péter megfogalmazza, napi árakkal dolgozik, a csomagolóanyagok, az oltóanyagok, tejsavbaktériumok stb. költségei ugyanis napi szinten emelkednek. A tejtermelő gazdaságok közül egyre többen hagynak fel a munkával a magas takarmányárak miatt, az pedig egyértelmű, hogy ennek hatását a feldolgozók és rajtuk keresztül a fogyasztók is érzékelni fogják. Ez idáig a vállalkozás termékei ugyanúgy fogynak, mint az megszokott a korábbi évek azonos időszakában. Ez azonban csupán pillanatnyi helyzet, a jövőt tekintve beszélgetőtársam már kevéssé derülátó…
„Ha mi ’kicsik’, akik közt vannak pékek, húsfeldolgozók, tejtermelők és tejfeldolgozók és sok őstermelő is, abbahagyjuk a tevékenységünket, felszámoljuk a vállalkozásunkat nem fogunk éhen halni. De akkor is lesz tej, kenyér, hús az üzletekben? Honnan érkezik majd hozzánk és mennyibe fognak kerülni? Azokat, akiket foglalkoztatunk, akiknek a megélhetése ebből a szektorból származik, velük mi lesz aztán? Hova mennek? A hazai összefoglalkoztatásban a kis és középvállalkozások meghatározó szerepet töltenek be…”
Péter, mint mondja, szíve szerint egy gramm csomagolóanyagot sem használna, hiszen ez ellenkezik az elveivel. A lédig árusításnak egyetlen akadálya van, ez pedig a vásárló.
„Tisztelet a kivételnek, de az emberek rendkívüli módon elkényelmesedtek. Párom környezetgazdálkodási agrármérnök, levezettük, hogy éves szinten mennyi műanyag hulladékot termelünk. Minimális azoknak a fogyasztóknak a száma, akik odafigyelnek, hozzák magukkal a palackot, abba kérik a tejet, vagy a dobozt, melyben el tudják vinni a túrót, a joghurtot, a vajat. Mindeközben pedig égbe kúsznak a csomagolási költségek, amelyek az árképzésünkben is tükröződnek. Sokkal környezetkímélőbb lenne, ha saját tárolóval érkeznének, kevesebbe is kerülne, mégsem történik ez meg. Pedig örömmel mérnek ki a kollegák nem csak nagy, hanem kis tételeket is.”
Mint az eddigiekből is jól látszik, számos dolog megvalósult azokból a célokból, amelyeket Péter maga elé tűzött, de maradt még jócskán pár, amely még várat magára. A haladásban igencsak sokat segít, hogy a cég történetében először egy nyertes pályázatot tudhatnak a hátuk mögött. Ebből a forrásból többek között túró adagológéppel, egy túrócsurgató dobbal, egy kispoharazó géppel, egy gépjárművel, amely a nyerstej begyűjtésére lesz alkalmas, illetve egy sajtpréselővel fog a cég gazdagodni. Ezenkívül napelemek is kerülnek az üzemre, mely a villamosság felhasználásának 47% váltja ki megújulóra, ez ma már létfontosságú befektetés.
„Azt hittük, hogy még van időnk erre a beruházásra, de tévedtünk, már így is késésben is vagyunk”– fogalmazza meg Péter. Ezek a közeljövő tervei, de vannak jövőbe mutatóak is, ezek közül az egyik a sajtgyártó részleg, amely a jelenlegi létesítményben de függetlenül állít majd elő magas minőségi, prémium sajtot. Beszélgetőtársam úgy tervezi, hogy a gyártási folyamatot az érdeklődők akár webkamerán is követhetik majd, ilyen módon is meggyőződve arról, hogy minden, de minden a legmagasabb követelményeknek megfelelően történik…
Forrás: Agrofórum Online/Szöőr Bea
Fotó: Agrofórum Online