Békés megye az újratelepítést követően egy soknemzetiségű, színes hagyományokkal rendelkező megyévé vált. Az itt élő nemzetiségiek hozták magukkal a szülőföldjük hagyományait, ételeit, amelyek kavalkádja sokkal változatosabbá tette a vegyes családok karácsonyi asztalát.
Egyfajta versengés alakult ki a szlovák, német, román, szerb, magyar ételek között, amely a leggazdagabb gasztrokulturális megyét hozta létre. Nagyon sok, a megyéből származó hungarikumnak megágyazva ezzel a sokszínűséggel, hogy kikristályosodjon belőle valami még jobb. A karácsony egy olyan időszak, amikor ismét előkerülnek a régi receptek, a nagymamák ízei, a különleges pillanatokat különleges ételekkel akarjuk megünnepelni.
Például a csabai szlovákok egyik közkedvelt karácsonyi és szilveszteri étele a káposztaleves, azaz a kapusznyica. A fogást füstölt szalonna-zsír alapon készítik, majd savanyú káposztát tesznek hozzá, félig megfőzik és karikára vágott füstölt, lángolt kolbászt tesznek hozzá, tejfölös rántással sűrítik és úgy tálalják. Ez a leves édes-savanyú-füstölt ízével és a tejföl krémességével igazi kuriózumként mesél a táj összetett ünnepi ízeiről.
A vacsora elején a gazda a legszebb almát, amelyet félretettek a nyár végén – direkt szentestére – elővette és annyi cikkre szelte fel, ahányan ültek az asztal körül. Ez az összetartozás, a családi egység szimbólumaként szolgált. Apperitívként használták továbbá a fokhagymát mézzel, amely az egész éves egészséget szolgálta. További babonás szokás a szlovákoknál a diótörés. Úgy tartják, hogy akinél egészséges a dió, az a következő évben is egészséges marad, akinél viszont romlott volt a dió, az vélhetően komoly betegségséggel küzd majd meg az adott esztendőben.
Ilyenkor készült még a szarvasi tótoknál a hasonló nevű kapusznyika, amit a szintén népszerű szilvalekváros papucsok mellett sütöttek a karácsonyi asztalra. Ízvilágában a tepertőspogácsára emlékeztető, inkább sósabb, borsosabb, nem pedig az édesebb ízvilágú szilvalekváros papucshoz hasonlít.
Talán nem igazán ünnepi étel, de ebben a hideg időszakban fogyasztották az orosházi emberek a csíramálét. Egykoron szinte az egész országban ismert volt, a hagyomány szerint Orosházára a zombai ősök hozták magukkal az ismeretét. Orosházán a csíramálé hagyományát ma is ápolják, vállalkozások alakultak ennek gyártására, sütésére, forgalmazására a városban. De mi is a csíramálé?
A búzát kicsíráztatják, majd húsdarálón ledarálják, így kapják a csírás búzából a búzalét, amit liszttel összegyúrnak, ami keményebb rész, ez kerül a tepsi aljára. A lé másik feléből liszttel híg palacsintatészta sűrűségű tésztát kevernek, ezt a tepsiben lévő alapra ráterítik. Aztán mintegy 3 órán lassú tűzön sütötték a kemencében. Mikor teljesen megsült akkor a cukor feljön a tészta tetejére és picit ropogós réteget ad, mintha méz lenne rajta. Egy gramm hozzáadott cukrot nem tartalmaz, mégis édes, vitaminokban nagyon gazdag édességet kapunk, amit kanállal fogyasztanak. A tudomány által a búzacsírának tulajdonított minden jó tulajdonsága benne van ebben a süteményben.
A nemzetiségek hagyományain érlelt, a szomszédok szájízéhez finomított Békés megyei gasztrokultúra, karácsonykor is kínál valami egyedit, helyit, amit csak itt kóstolhatnak meg autentikus környezetben.
Szerző: Brlázs Róbert
Fotó: Brlázs Róbert