Öröm tölti el a szívem, hogy a múltunk egy darabját bemutathatjuk. Adott, erős az a kötődés, ami miatt nem feledhetjük mindazt, ami ideköt bennünket, ehhez a földhöz, tájhoz, faluhoz. A tájházban megelevenedik az egykori vidéki élet – fogalmaz Antal Sándorné, Nemessándorháza polgármestere az újonnan kialakított tájház, falumúzeum kapcsán.
A létesítmény története a régmúltra nyúlik vissza. Az önkormányzat még 2013-ban vásárolta meg az egykori fagerendás, tömés lakóházat, amit valószínűleg a 19. század végén, a 20. század elején építhettek, s részben megjelennek rajta a helyi építészeti értékek is. Az épület időközben a közfoglalkoztatottak központjaként is funkcionált.
– Azóta érett a gondolat, hogy tájházat alakítsunk ki benne, őrizve a tárgyi emlékeket, felidézve az embereket, akik használták azokat. S persze a szellemi örökséget is, mely mindehhez kapcsolódik, kötődik – fogalmazott Antal Sándorné.
– Az ötlet, az akarat megvolt, tulajdonképpen sokáig tervezgettünk. Aztán kaptam egy telefont tavaly, egy volt lakó kérdezte, hogy el tudnánk-e helyezni édesapja, Szabó Lajos által faragott szobabútort, amit felajánlana egyfajta emlékként. Az asztal, a csillár, a székek és a szekrények gazdagon faragottak. Az akkori mesterek ügyességét dicsérik. Nagyon szép korhű bútorok – folytatta. – Innentől felgyorsultak az események, rengetegen jelezték, hogy – evőeszközöktől a szentképekig – vannak tárgyaik, eszközeik, berendezéseik, melyeknek helye lenne egy tájházban. A felújításban, kialakításban, gyűjtésben segített mindenki, aki csak tudott, vállalkozók, szakemberek, lakók, mindnyájuknak nagy köszönetet szeretnék mondani. Ahogy természetesen a képviselő-testület tagjainak is, a támogató hozzáállásukért.
A tájház vagy falumúzeum egy komplett régi lakóhely berendezését mutatja be, konyhával, lakó- és tisztaszobával, kamrával, korabeli eszközökkel, bútorokkal.
Antal Sándorné vallja: mindenki számára érdekes, hogy megelevenednek a múltbéli életkörülmények, megjelenik az élettér, amit elődeink használtak.
– Sok-sok épületben volt olyan régiség – eszköz, szerszám, bútor, berendezés –, melyet a tulajdonosok a felmenőik emléke miatt nem akartak kidobni, elkótyavetyélni, inkább felrakták őket a padlásra, betették a kamrába, pincébe. Amikor aztán kértük, hogy rendezzük be a tájházat, s akinek vannak olyan dolgai, melyek az épületbe illenek, sok-sok minden érkezett rövid időn belül. Azzal is szeretnénk köszönetet mondani, hogy a tárgyak mellett feltüntettük az egykori tulajdonos vagy felajánló nevét. Gyorsan be tudtuk rendezni a tisztaszobát, a konyhát, a kamrát, mindenhová jutott a régi berendezési tárgyakból. Öröm, hogy közös összefogással sikerült kialakítani és megnyitni az épületet.
A tájház kapcsán érdekes beszélgetések alakultak ki a generációk között. Sokan kezdték összehasonlítani a múltbéli és jelenlegi életformát.
Néhány mondat után kiderült, hogy bizony nagyon mély szakadék tátong a kettő között. Elhangzott, hogy a régi házakban még áram sem volt, ahogy a vízvezeték is hiányzott. Úgynevezett suszterlámpával világítottak, a vizet pedig kútról húzták. És spóroltak mindkettővel. Az ivóvíz vödörben állt, a mosakodásra dézsa vagy lavór szolgált, a mosáshoz szappant használtak. A főző- és tárolóedényekből sem volt túl sok, amit megvásároltak, megbecsülték, tisztán tartották. A mai értelemben vett háztartási gépek nem léteztek. A vasalót szénnel fűtötték fel, a melegről a sparhelt gondoskodott. Mivel akkoriban hűtőszekrény nem állt rendelkezésre, de a romlandó húsokat hosszabb időre el kellett raktározni, a füstölés jelentette a megoldást. S, ha már a húsokról esett szó, akkor el kell mondani, hogy azokat nem a boltból szerezték be, hanem saját tartásból.
A falvakban szinte nem volt porta, ahol ne lettek volna baromfifélék (tyúkok, kacsák, libák), disznók és sok helyütt tehenek.
Utóbbiak tejét nemcsak itták, hanem abból tejfölt, túrót készítettek. A libákat tömték, hogy hízzanak, s a májuk teltebb legyen. A tél egyértelműen a disznóvágások időszaka volt. Ezek az alkalmak szinte ünnepnapnak számítottak a falvakban. Összejött a rokonság, a hideg reggelen pálinkázás, forraltborozás után dolgozták fel a jószágot. Készült a többi között hurka, kolbász, májas, disznósajt. És a töltelékhez szükséges beleket nem boltban vették, hanem a disznóét tisztították meg. A húsok, töltelékek egy része sós pácba, másik része füstre került. Utóbbiak általában a padláson kaptak helyet. A disznóvágásnál számos eszközt használtak, például műanyag híján fateknőt. Szokás volt, hogy a családok kóstolót vittek a rokonoknak, illetve a szomszédoknak. Az ételek tekintetében sem a bevásárlás volt a megoldás, a falvakban lakók az alapanyagok túlnyomó többségét megtermelték a kertekben. A megőröltetett gabonából kenyeret sütöttek. Saját zöldségeket, gyümölcsöket fogyasztottak, és szinte nem akadt háztartás, ahol a kamrában ne sorakoztak volna szörpök és lekvárok, befőttek és savanyúságok.
A tájház kapcsán – inkább a fiatalok részéről – felvetődött, hogy vajon miként éltek az emberek az elmúlt század elején televízió és internet nélkül.
A válaszokban elhangzott, hogy a hírek ugyan nehezen terjedtek, mégis eljutottak hozzájuk, legalábbis a fontosabbak. Vidéken, a falvakban az embereknek szabadidejük nemigen volt, a nyári időszakban reggeltől estig dolgoztak, míg a hosszú téli estéken is elfoglalták magukat valamilyen benti munkával. A szombat elsősorban a rendrakásé, takarításé volt, a vasárnap azonban ünnepnek számított, a szentmiséé és a pihenésé volt, s persze ilyenkor délben hús került az asztalra. Az elődeink élete minden tekintetben lassúbbnak, nyugodtabbnak tűnik, s bár gondok akkoriban is jócskán akadtak, stresszmentesebb volt.
– A tájházak célja, hogy a jelenlegi és a jövő generációi megismerjék elődeik életformáját. Amikor látjuk, hogy milyen házban éltek, s annak milyen volt a berendezése, valamint, hogy milyen eszközöket, szerszámokat használtak, számos érdekes kérdés fogalmazódik meg bennünk – tette hozzá Antal Sándorné. – Szeretnénk, ha a településünk lakói és a Nemessándorházára látogatók egyaránt megtekintenék a tájházunkat, falumúzeumunkat, ami rengeteg új és érdekes ismeretet nyújt számukra.
A tájház udvarán elültették Petőfi Sándor körtefájának „utódát”. A polgármester elmondta: a költő a halála előtti estét Erdélyben, Székelykeresztúron egy kúriában töltötte.
1849. július 30-án este kiült az ott lévő öreg körtefához, és verset írt. – Ennek a körtefának a csemetéjét ajándékba kaptuk, vigyázunk rá, ez egyfajta történelmi értéke a tájházunknak – fogalmazott Antal Sándorné.
Forrás: Magyar Mezőgazdaság/ Bella Huba
Fotó: Bella Huba