Nyolc évvel ezelőtt jelent meg először a nyomtatott Méhészetben ez az inspiráló beszélgetés a méhésszel, aki Szakulár csodálatos mikroklímájában, a művészet és a méhészet közötti határokat átlépve találta meg az alkotás és a természet harmóniáját.
Azóta sok minden változott, de a természet és a művészet iránti elkötelezettsége ugyanúgy fontos szerepet játszik a mindennapjaiban. A cikk most online is elérhetővé válik, hogy újra rácsodálkozhassunk arra, hogyan lehet a méhészetet és a művészetet egyensúlyba hozni egy különleges vidéken.
Sok méhésztárs tapasztalja, hogy a méhészet egyre inkább művészetté válik. Mihelyt atkairtási módszerünk sikertelenségével szembesülünk, új módszereket kell kikísérleteznünk, „megalkotnunk”. Nem csak kicsit keserű sok méhésztárs szájíze (2016-ban), ha a helyzetre gondol, és arra, hogy csak ebben az értelemben válik „művésszé”.
Azonban mi a helyzet azzal, aki eleve művészi pályán indult és közben vált méhésszé? Hogy látja ő a méhészet művészetét? Egy igazi művész méhésszel beszélgettem.
H.M.: Egy különös mikroklímával, és jelentős történelmi múlttal rendelkező helyen méhészkedsz.
T.J.I.: Igen, néhány éve Temesvárról kiköltöztem Szakulárra, ami Oravica-bánya mellett van (Krassó-Szörény megyében, a romániai Bánátban.) Itt van egy alkotó műhelyem, ahol dolgozom, és itt vannak a méhek is. Több művész is felfedezte már azóta ezt a vidéket és szintén kiköltöztek. Ennek a vidéknek sajátos a mikroklímája, talán az ország legmediterránabb részének mondhatjuk. Nagyon rövid a tél, alig van fagy, kevés a hó. Szerbia felől folyamatosan egy langyos szél fúj.
H.M. Hogyan kezdtél el méhészkedni, mi indított a méhészetre?
T.J.I.: Biztos befolyásolt, hogy egyik nagyapám méhész volt. De ahogy itt Szakuláron az elhanyagolt telket kitisztítottuk, úgy nézett ki, mint egy kis park.
Ahogy körbejártam a házat, a mögötte lévő dombon színes foltokat képzeltem el, és mindjárt kaptárak jutottak eszembe, hogy azok oda milyen jól illenének.
Három méhcsaládot vásároltam egy falubeli idős méhésztől. Kellemetlen élmény volt, hogy az egyik tavaszra elpusztult. De az azóta eltelt nyolc év alatt beletanultam a méhészetbe és idén már 64 családot teleltem be.
H.M. Paradicsomi körülményeket hoztál itt létre, a méhek számára is. Ha megnézem a szobraidat, mert hogy foglálkozásod a szobrászat, akkor az jut eszembe, hogy ezek a szobrok akár festményeknek is beillenek, hogy is van ez?
T:J:I: A művészeti főiskolán, Marosvásárhelyen, festő szakra jártam, az utolsó években azonban megjelent a harmadik dimenzió utáni vágy bennem. Tehát elindultam a szobrászat felé. De a festészetet sem hagytam el. A színt, a festészetet semmivel sem tartom kevesebbenek.
Egy művésznek át kell tudni lépni a határokat, mert azok csak visszafogják.
Ha megragad egy ötlet, akkor annak a rabjává válok. Ezt tudni kell kifejezni valamilyen formában. És abban a formában, amiben az idea akarja, ha performansz, legyen performansz, ha szobor, vagy színes szobor, akkor abban. Ez élvezet, mert izgalommal jár, új kihívás. Benne van a sikertelenség is, ugyanúgy, mint a méhészetben, az alkotói válság, de annak a megugrása is. A válságon való túljutás.
H.M.: Nagyon sok méhész ugyanezt éli meg. pl. manapság a varroa elleni védekezésben. Hogyan kapcsolódik össze a művészet a méhekkel?
T.J.I Rendkívül jól kiegészíti a méhészet a művészetet. A méhészet szezonális elfoglaltság, épp úgy, mint a szobrászat is. Nem lehet, vagy kell egész évben csinálni. Egy szóval az életemet változatossá teszi.
H.M.: Inspirált-e valami műalkotásra a méhészet, a kaptár csodálatos világa?
TJ.I.: Ha most azt mondanám, hogy igen, akkor az erőltetett lenne. Konkrétan a méhek által inspirált művem nincs. De az biztos, hogy nagyon sok erőt képes adni a méhészet ezen a szinten, melyen ezt én művelem.
A 64 család nem olyan sok, hogy ne lehetne élvezni még. És úgy gondolom, hogy erősíti az akaratot a velük való foglalkozás, a rendszeresség, amit megkövetelnek.
H.M. Hogyan néz ki a méhészeti éved, milyen kaptártípussal méhészkedsz?
T.J.I.: Az itt szokványos Dadant-Blatt méretű kereteim vannak. Februárban, márciusban felmérem a családokat, aztán amikor az idő engedi, a gyengébbeket vagy az anyátlanokat egyesítem, hogy legyen 38-40 ütőképes családom. Február közepén, végén beadom a „pogácsát”, a cukorlepényt, hogy erősödjenek. Tavasszal repce mézel a környékünkön, majd akác, ami idén nem nagyon sikerült, és utána pedig a hársig nagymennyiségben nyílik a környéken a kakukkfű. A hárs a különböző domborzati szinteken egymás után virágzik. Körülbelül másfél hónapig tart felénk a hársmézhordás.
Napraforgó nincs, de szerencsére az „elhanyagoltságnak” köszönhetően nagyon jó nyári méhlegelők vannak a falu kertjeiben, a környékbeli mezőkön.
H.M.: Nem vándorolsz?
T.J.I: Nem merek. Sok a méhlopás. Ott kellene akkor lennem a méhek mellett, és ezt nem tudnám megoldani. Persze nem lenne rossz, mert van olyan időszak, amikor etetésre kényszerülök a hordásmentesség miatt.
H.M.: Atka ellen hogyan védekezel?
T.J.I.: Amitrázt ködölök, illetve a nálunk közismert varrachet-et használom. Idén elképesztő mennyiségben hullott az atka. Szinte érthetetlen módon.
H.M.: Nagyon sok méhész ezt tapasztalja idehaza is, és ahogy a nemzetközi méhészfórumokat figyelem, világszerte. Az okát nem igazán tudjuk. Sokan ezt a helytelen atkakezeléssel, nem megfelelő szertárolási módszerekkel indokolják. Ez persze nagyon hihetően hangzik, de nem hiszem, hogy az egész világon erről lenne szó. Szerintem valami más is történik épp, amit nem tudunk megmagyarázni egyelőre.
H.M.: Hogyan lettél mézlovag?
T.J.I.: Kovács Attila, a szegedi Ambrózy mézlovagrend vezetője keresett meg. Akkoriban tárta fel a mézlovagrend Temesgyarmaton az Ambrózy kriptát, azt szerették volna, hogy legyen egy helyi méhész is a lovagok sorában. Azóta kapcsolatban vagyunk, és ez a kapcsolat barátsággá szövődött.
H.M.: Kedves Tajó, köszönöm a beszélgetést, és kívánom, hogy nagyon sok szép műalkotás szülessék a méhek közelében!
Forrás: magyarmezogazdasag.hu/Hevesi Mihály
Fotó: magyarmezogazdasag.hu