Tudjuk-e, hogy hímezni nemcsak fehér vászonra, hanem falra is lehet? Természetesen nem cérnával, hanem vakolattal, szaknyelven vakolatornamentikával. Grátz Antal azt vallja, egy hímzőasszony művészete és egy népi lakóház ornamentikája ugyanazt a képi nyelvet beszélik. Aki nem hiszi, járjon utána.
Aki járt már a Káli-medencében, annak alkalma lehetett megcsodálni például a Somogyi Győző festőművész keze nyomán újjáéledő régi házhomlokzatokat. A modernizmus által szó szerint levertté vált épületarculatok újjáélesztésével mások is foglalkoznak. Így Grátz Antal építészmérnök is, aki nemcsak a felújításokat, de új épületeit is e szellemben tervezi. Népművészetünk varrottasainak, fafaragásainak, egyházaink kazettás mennyezeteinek világát idézik, vagy ahogyan ő fogalmaz: „e magas színvonalat igyekeznek közelíteni az általa rajzolt épületarculatok.”
Nem díszíti, hanem visszaolvasható képírással igyekszik hosszú távon is értékessé tenni, múló építészeti divatoktól függetlenül, a gondjaira bízott házak homlokzatait.
Az egyetemes építészettörténet a tartalmatlan díszítés, illetve a népi építészet képírása között nem tesz különbséget, mindkettőt díszítő ornamentikának nevezi. Holott az emberiség egyetemes hagyománya, öröksége szerint a képírás a korábbi, és a nagyvárosi ornamentika ennek már csupán tartalmilag kiüresedett változata.
Grátz Antal építész a bartóki „Csak tiszta forrásból!” – intelem nyomán szeretné a képíró hagyomány elvesztett fonalát az építészet műfajában újból felvenni, se ezzel az építészet egyetemes értékeit a magyar népművészet értékeivel gazdagítani.
„ A régiek szóhasználatával élve jeles házakat tervezek. Vakolatból faragott hímekkel, vagy deszkaoromzatba fűrészelt mintázattal írom e jeleket, melyek mindig tudatosan szerkesztett, s éppen ezért vissza is olvasható képírások a következő nemzedékek számára is, feltéve, ha ez épületek lakói vagy értői majd továbbadják utódaiknak” – mondta Grátz Antal.
Bár az épülethímzés technikája viszonylag könnyen elsajátítható, és a közelmúltban egy épülethímző táborban meg is mutatta a készítés fortélyait az érdeklődőknek, az építész mégis óva int a meggondolatlan utánzástól, a nem körültekintő alkalmazástól. Kétélű fegyvernek tartja, ezért gyakorlati alkalmazását komoly elméleti ismeretek elsajátításának kell megelőznie.
Földszintes, legfeljebb egy emeletes, klasszikus, jó arányú polgárházak ugyanúgy felújíthatók, hímezhetők, mint mai, jó arányban, de nem akárhogyan, nem szabadosan megépített családi házak. Mint tervező, az épületekre felkerülő mintákat, hímeket az építtetőkkel minden esetben egyeztetni szokta. Óvakodik azonban azoktól, kiket csupán a cifraság, vagy a magamutogatás érdekel, és akik a képi beszéd mögöttes értékeit nem becsülik.
Mivel a képírás a régiek számára hasonlóan tömör jelértékkel bírt, mint korunk számítógépes nemzedéke számára a tömörített fájl, ezért a képírás is kicsomagolható, tehát olvasható, attól függően, mivel képes azonosulni az építtető, illetve középület esetén annak rendeltetése milyen példaszerű eszmeiséghez kapcsolódik.
„Töltsd tele pajtás poharad, míg el nem vásik a fogad. Így jár, aki mindig bort iszik, míg a temetőbe nem viszik. – Ez a közismert népdal eredetileg nem alsó hangon megfogalmazott kocsmanóta, hanem himnikus biztatás volt, hiszen minden felülről épül. Az a pohár ugyanis lelki pohár is lehet, az elvásott fog pedig az elengedettség, a kézzel fogott birtoklás mentességének kifejezője. A bor pedig az utolsó vacsora bora, az áldozatteljes élet lélek-itala, az Élet folytonosságának biztosítéka” – mondott egy példát az építész.
„Vallom, hogy a magyar népművészetből, mint tiszta forrásból búvópatak módjára ma újból felbukkanó képírás és képi beszéd egyfajta ráolvasás, képbe írt ima gyanánt rendezni, gyógyítani képesek önmagunkat és szűkebb környezetünket „– hangsúlyozta a mester.
A homlokzatokra hímzett jelbeszédek tehát, éppen mert egyetemes értékűek, nemcsak a jelennek szólnak. A népművészet a felgyülemlett jelenlévő múlt, hatékony emlék, mely irányítja a jövőt – vallja József Atillával az építész is, akinek értékmentő épületarculatai Palkonyától Kerekegyházáig igyekeznek üzenni nem múló értékekről, emberségről a mindenkori embernek.
Fotó: Grátz Antal
Forrás: Sokszínű vidék