Családi összefogással született újjá a naszályi vízimalom, és így jött létre hazánk legfiatalabb arborétuma. Bán Gellértet a műemlék épület megmentőjét és az arborétum tulajdonosát kérdezte e rendkívüli vidéki örökséget megmentő missziójáról a szerző Cseh Teréz.
Mi dolgunk a világon? Mi az élet értelme? Sokan és sokszor feltettük már ezeket a kérdéseket magunknak. Bán Gellért, úgy tűnik, a válaszokat is megkapta. Megtalálta életcélját, sőt az is beigazolódni látszik, hogy minden, amit az elmúlt 50 esztendőben megélt, megtanult és megtapasztalt, az mind-mind ahhoz kellett, hogy a nagy mű megalkotásához minden a rendelkezésére álljon.
Semmi sem volt tehát véletlen, és főleg nem volt hiábavaló. Az egykori ifjú erdőmérnökből így lett mára egy szemet és lelket gyönyörködtető malom-műemlékegyüttes és az azt övező – hazánk legfiatalabb – arborétumának tulajdonosa. A naszályi malmot és a körülötte lévő tízhektáros területet húsz év kemény munkájával, családi összefogással, szó szerint a romok alól ásták elő, állították helyre, és töltötték meg újra élettel. Tették ezt úgy, hogy eközben mindvégig az értékmentést, az elődök tiszteletét tartották szem előtt.
Honnan az erő, a kitartás mindehhez? Kicsit őrültnek kell lennie annak, aki ilyesmibe belevág, vagy inkább bűvésznek, hogy másokat, s főleg a családját is képes legyen elvarázsolni, maga mellé állítani. Jól gondolom?
Azt hiszem, erre egyszerűen születni kell. A kitartás, a következetesség, a nap, mint nap való helytállás mindig is az életem része volt. Rábapatonán, a Rába közelében éltünk, a szüleim a példaképeim voltak. Azokban az időkben iszonyatos erőfeszítés volt a mindennapi kenyeret előteremteni, és három gyermeket felnevelni. Korán megtapasztaltam, mit jelent a kitartás. Apám kőműves volt, de földművesként kereste meg a betevőre valót. Az építész vénát tőle örököltem, és gyermekként a saját házunk építése során szívtam magamba a kőművességet. Megtanultam mit jelent valamit tégláról téglára felépíteni, a sok-sok aprólékos munkát precízen elvégezni, minden nap helytállni. Nem arról szólt az életünk, hogy letudjuk a munkaidőt. A munka, maga volt az élet. A feleségem - kassai származású leányként - hasonló módon élte meg mindezeket, így nem véletlen, hogy egymásra találtunk, és ki is tudtunk tartani egymás mellett.
Ez olyan, mint a szerelem, ami ugye vagy van, vagy nincs. Ha már magyarázgatni kell, mit sem ér az egész. Egy ilyen óriási munka csak úgy tud működni, ha egymásra építünk, egymást segítve haladunk előre. No, és nem utolsó sorban el kell jutni odáig, hogy egyáltalán nekiláthassunk! Kell hozzá az a harminc éves szakmai háttér, majd további húszéves vállalkozói tapasztalat és bázis, ami nekem szerencsémre megadatott.
Beszéljünk erről az ötven esztendőről, mit tanult, hol dolgozott, milyen tapasztalatokra tett szert?
A rendszerváltás előtti 20 évemet az állami vállalatok világában töltöttem. Az élet úgy hozta, hogy útépítéssel foglalkoztam, a Tatai Főépítés-vezetőséghez kerültem. Valahogy mindig a nehéz, komplex feladatok találtak meg, ahol egységben kell szemlélni minden összefüggő tényezőt: a közműveket, a vízelvezetéseket, az utak formáját, a forgalmat, és még sorolhatnám, mi mindent. Számos szép feladatra emlékszem vissza jó szívvel: Dorog főutcájára, Tatán a Május 1. útra, vagy épp Tatabányán a bevezető szakaszra, a Győri útra. A 70-es évek végén miniszteri dicséretet kapni nem volt mindennapi esemény, nekem ehhez is volt szerencsém.
Mikor lett vállalkozó?
A rendszerváltás előtt az állami vállalatnál végzett munkánk mellett csak másodállásra volt lehetőségünk. 1982-ben úgynevezett vállalati gazdasági munkaközösségekben - vgm-ekben - tudtunk plusz munkát vállalni. Később, 1984 tájékán aztán már saját gmk-t is létrehozhattunk a feleségemmel. A Bazalt Kft.-t 1990. január 1-jével alapítottuk meg, amikor azt már a törvények lehetővé tették.
A saját cégben valójában nem csináltam mást, mint azt, amit az előző húsz esztendőben, csak most a saját lábunkra próbáltunk állni, ami családi összefogással sikerült is. Mire tíz évesek lettünk, az erősítés is sorra érkezett, diplomaszerzést követően mind a négy gyermekünk csatlakozott a társasághoz. A mérnöki vénát - legalább részben - sikerült tovább örökítenem: a háromból két fiam követett, Gábor építőmérnök, Gergely pedig építészmérnök lett. Gellért orvosként végzett, és ő is a családi vállalkozásban kezdte meg a pályafutását, ahogy Beáta lányom is, aki közgazdászként ma már a cég ügyeit viszi. Gergő fiam időközben - éppen a malom felújítása kapcsán - épületfelújítási és fenntartási szakmérnöki vizsgát is letette. Jómagam pedig erdőmérnök vagyok, illetve építőipari gazdasági mérnök, úgyhogy igazán sokrétű tevékenységet folytathatunk egyetlen családi vállalkozás keretein belül.
Hogyan került képbe a naszályi malom?
Rengeteg utat, faluközpontot építettünk a megyében, de különösen tatai központunk környékén, így a szomszédos Naszályon is. Bőven akadt itt mit segíteni: terveztünk és kiviteleztünk, megoldottuk a vízelvezetéseket, a közműépítés teljes hálózatát, utakat építettünk, és végül kiérdemeltük a faluközpont megújítását is. Ez utóbbi ünnepélyes átadásakor mutatott rá Maszlavér István polgármester a falu központjától alig 50 méterre álló vízimalomra, vagy inkább annak romjaira, kérdezvén, hogy ezzel tudnánk-e valamit kezdeni. Őszintén, nem sok jóval kecsegtetett a látvány, hiszen amerre a szem ellátott, csak düledező romokat, gazt és rengeteg szemetet láthatott az ember. A falu apraja-nagyja idehordta évtizedeken át a fölösleges kacatjait. De a bogarat csak beletette a fülembe a falu első embere, és az bizony rágni kezdett, ott, legbelül.
Így okoskodtam: a gyermekeim nemrégiben végeztek az egyetemen, és pályakezdőként egészen biztosan sokat tanulhatnának egy ilyen műemléképület felújítása közben. Ennél szebb "állatorvosi lovat" keresve sem találnék nekik. Itt aztán az építőipari szakma minden ágával megismerkedhetnek: geodézia, vízépítési munkák, statika, tűzvédelem, erdőmérnöki tudományok, gépészet, elektronika, és még sorolhatnám. Igazi szakmai kihívásnak tűnt ez a szép feladat, ami meg kell, hogy valljam, egyre jobban vonzott.
A családi háttér is biztató volt. A sokrétű mérnöki tudás, tapasztalat mellett az is bátorított, hogy ez a vállalás 4 gyermekünk és 15 unokánk számára is perspektívát kínál. Ezeket átgondolva már nem volt kérdés, hogy belevágunk.
Egyetlen dologhoz ragaszkodtam, és ezt polgármester úrral számtalanszor egyeztettem, mielőtt a szerződést aláírtuk: csak akkor vágunk bele, ha ez társadalmilag támogatott, és nem önkormányzati projektként, hanem önálló vállalkozásként működhet. A településvezető megnyugtatott, hogy "Naszályon mindenki tudja, hogy azé a malom, aki lekaszálja!" 50 éven át senki sem jelentkezett erre a feladatra.
Mit lehet ma tudni a malom történetéről?
A vízimalom és Naszály története egybeforrt. Akié a falu volt, azé volt a malom is. A Tatától mindössze 6 kilométerre fekvő településről, Naszályról legkorábban egy 1234-es dokumentumban olvashatunk. Elődtelepülése, a szomszédos Billeg-, Almás- és Grébicspusztával együtt elpusztult a török hódoltság idején. Az 1600-as évek tájékán a falu a Csákyak birtokába került, de 1691-től már a Hochburg-uradalomhoz tartozott. 1700-ban református közösséget hozott itt létre az új tulajdonos, a buzgó református Péchy Menyhért. Az őt követő birtokos Krapff Ferenc 1727-ben gróf Esterházy Józsefnek adta el Naszályt, így az a tatai uradalomhoz került. Az Esterházyak 1948-ig voltak a malom birtokosai is, mérnökeik sokat adtak a malom rendben tartására.
Érdekes történelmi adalék még, amit megtudtunk, hogy a Napóleoni háborúk idején a községet ugyan nem foglalta el a híres hadvezér, de a serege számára itt őröltette a gabonát. Építészmérnöki szemmel ugyancsak kuriózumnak számít Fellner Jakab nevének felbukkanása a dokumentumokban. A neves építész annak a mérnökcsapatnak volt a tagja, amelyik az 1768-as, nagyon komoly - körülbelül 6-os erősségű - földrengés okozta károkat volt hivatott felmérni a környéken, Komáromtól Bicskéig.
Naszály életével tehát szoros kapcsolatban áll a malom története. A vízimalomról a legelső hiteles adat 1694-ből való, amikor is egy dokumentum megemlíti annak használatát és a bérlő nevét. Valójában több mint 500 éves múltról beszélhetünk, hiszen a tatai és a környékbeli malmok már igazoltan léteztek Mátyás király idejében is.
A malmot a meleg vízű Fényes forrás táplálta, éppen ezért mindig is fontos szerepe volt a falu életében. Mivel a meleg víz télen sem fagyott be, évi 288 napon át üzemelhettek. Nem csoda hát, ha az összesen 35 tatai, plusz a gesztesi malom közül a naszályi az 5. helyen állt a beszolgáltatással, ami mutatja, hogy nagyon jó hozamú volt.
1950-ben, az államosítást követően, az épület a helyi termelőszövetkezet tulajdonába került. Ekkor raktárként, kukorica, terménydarálóként funkcionált. Állapota folyamatosan romlott, és a környezete is teljesen lepusztult.
A Fényes források a leírások szerint hat köblábnyi vizet biztosítottak, amivel hat vízikereket hajtottak, két malomban. Az egyiknek már csak a romjai láthatók. Ebben a közönségesnek mondott malomban két őrlő kőpár működött, míg a műmalomnak nevezettben négy.
A bőséges vízhozamot sajnos nullára redukálta az 1973-ban indult Eocén-program, illetve az annak keretében zajló környékbeli bányászati tevékenység. A források elapadtak, a patakok kiszáradtak. Amikor 2000-ben belekezdtünk a rekonstrukciós munkákba, mindössze egy ujjnyi víz csordogált a mederben, ami nekünk akkor ugyan kapóra jött, mert így legalább könnyebben el tudtuk végezni a mederkotrást, de szörnyű látványt nyújtott víz nélkül a malom és környéke. Szerencsére az újraéledő források - még ha messze is vagyunk az egykori hozamtól -, ma már feltöltik a patakot, ami így képes meghajtani a malom óriási vízkerekét, táplálni a tavat, a csobogóinkat, ellátni a vizes élőhelyeket.
A teljesen lepusztult környezet, a szeméttelep, a víz nélküli vízimalom látványa nem tántorította el önöket?
Az az igazság, hogy minél többet tudtunk meg a malomról, az elődökről, akik és ahogy építették, annál nagyobb tisztelettel és elszántsággal fogtunk neki a munkának. A végső löketet, azt az erőt, ami aztán végig vitt minket ezen a projekten, egy erdélyi malomtúra adta meg. Akkorra már bejáratosak voltunk a fővárosi műemlékhivatalba, mert hol a vázlatainkkal, terveinkkel, hol az újra és újra felmerülő kérdéseinkkel kopogtattunk náluk. Remek kapcsolat alakult ki a szakemberekkel, akik értékelték információéhségünket. 2000-ben, amikor indult egy malomtúra Erdélybe, felajánlották, hogy csatlakozzunk. Tíz napon át jártunk malomról malomra, rengeteget tanultunk, tapasztaltunk, de a legfőbb, amire ráébredtünk, hogy a malomnak lelke van. Nem lehet akárhogyan hozzányúlni az ősök munkájához, bármit teszünk, azt csak nagy tisztelettel adózva tehetjük. Igazi mesterei voltak a szakmájuknak, csak tanulhatunk tőlünk.
Volt mibe kapaszkodniuk a rekonstrukció során? Voltak tervek, dokumentumok, leírások?
Javarészt magukat az építményeket vizsgálva kellett visszafejtenünk azt a tudományt, amit az ősök ismertek, és magas szinten műveltek. A legnagyobb fejtörést mégis mindig az okozta, ha valamit hozzá akartunk tenni a már meglévőhöz.
Nagy segítségünkre volt a tervezésnél, hogy 1970-71-ben egy lelkes műemlékfelmérő csapat ezt a malmot is szemügyre vette, és a látottakat rögzítette. Ezeket a dokumentumokat sikerült megszereznünk, és így következtetni tudtunk az egykori megoldásokra.
Mi magunk is készítettünk 2000-ben egy induló engedélyeztetési tervet, amit aztán a következő tíz évben rendre átdolgoztunk, mindig igazodva az új helyzethez. Hosszú előkutatási munkákra sajnos nem volt lehetőségünk, mert az épületek állaga megkívánta az azonnali beavatkozást. Az utolsó pillanatban sikerült megmentenünk a malom tetőszerkezetét, a belső ötszintes faszerkezettel együtt, aminek a megtartásához a műemlékhivatal ragaszkodott is. Egyedül a földszintet nyithattuk egybe, ami óriási kihívást jelentett, hiszen meg kellett felelnünk számos statikai, tűzvédelmi és egyéb előírásnak.
Műemlékként a malom és a téglahíd volt bejegyezve eredetileg, de ahogy a tervezéssel haladtunk előre, és kiástuk a romok alól a gazdasági épületet, a molnárházakat a műhellyel, láthatóvá vált, hogy itt egy egész épületegyüttes állt hajdanán. Természetesen ma már teljes műemlékvédelmet kapott a malom egésze.
A tetőszerkezet és a belső faszerkezet megmentésén túl milyen munkálatokat kellett itt elvégezni?
Az elsőszámú szempont a malom megmentése volt. 2000-től egy éven át azon dolgoztunk, hogy szerkezetkész állapotra hozzuk, a csapadéktól, a víztől megóvjuk. Aztán előre kellett venni a gazdasági udvar épületeit, ahol voltak olyan részek, amelyeket szinte az alapokig vissza kellett bontanunk, majd újraépítenünk. A következő lépésben a molnárházat tettük rendbe, itt is a szerkezetkészségre törekedtünk első lépésként, és csak azután jöhettek a belső munkálatok.
A mederrendezéshez szerencsére sikerült megfelelő dokumentumokat találnunk, ezután a zsilipház megmentése következett, és a végére maradt a téglahíd járhatóvá tétele. Mindehhez jött feladatként a telekhatárok jogi úton történő rendezése, az összes közművezeték, a villamosvezetékek átrendezése, az utak új nyomvonalon történő kiépítése. Mindez elképesztő hercehurcával járt.
Rendbe tettük az épület oldalában lévő 6,5 méter átmérőjű alulcsapott vízkereket is, ami az 1800-1900-as években egymaga képes volt működtetni mind az öt szint malomgépészetét.Ezzel párhuzamosan, a kezdetektől folyt az ötszáz éves múlthoz méltó természeti környezet kialakítása, mely ma már megkapta az arborétum minősítést. Erdőmérnökként azt hiszem, ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna az élettől. Az itt lévő fák zöme csupa botanikai érdekesség. Burjánzik az élet a lombok alatt, a vizes élőhelyeken, a tavakra kormorán és gémseregek érkeznek telente, mert az élő vízfolyások nem fagynak be, így találnak maguknak élelmet. Elsősorban hazai fafajok alkotják a ligetet, 30 féle nyárfánk, ugyanannyi fűzfánk és égeresünk is van, ahogy telepített fenyőféléink és mogyorósorunk is, hogy csak néhányat említsek a zöld látnivalókból.
Ez a tízhektárnyi zöldterület azon túl, hogy egy csodás rekreációs terület, rendezvénytérnek sem utolsó. Mi minden csalogatja itt a látogatót?
Az öt kilométernyi út mentén számos attrakció, látványos zegzugok várják a sétálókat. Az egész parkerdőt és persze a malom műemlék épületegyüttesét is a rekreáció jegyében újítottuk fel. A kilátónkból megcsodálható a Gerecse-hegység vonulata, a Naszályt övező tizenhárom, egymással összefüggő tórendszer, ami csodás vízi világot alkot.
Van egy szabadtéri "templomunk", vagy, ha úgy tetszik egy modernkori szakrális helyünk is, amit a természet katedrálisának neveztünk el. Az őshazában élő őseinket követtük, akik hajdanában szent ligeteket kialakítva hódoltak az istenük előtt. Egy másik, bazaltkövekből álló hatszögletű építményünket pedig a mindenkori malomtulajdonosok emlékhelyének szántuk. A bazalt - nem véletlen, hogy a cégünk neve is az - az útépítésben használt legkeményebb kőfajta, mely hatszögben kristályosodik. Sikerült olyan méretes hatszögletű köveket találnunk, amelyek ezt szemléletesen be is mutatják, és magától értetődő volt, hogy maga az emlékmű is hatszögletű legyen.
A malom előtti tó a csobogó forrásokkal, a téglahíddal szemet gyönyörködtető látvány, körbe sétálva, vagy a partján megpihenve magunk mögött hagyhatjuk a világ zaját.
Vannak természetesen játszótereink, sportpályáink, kemencénk és számos nyitott és zárt közösségi terünk és természetesen lakosztályaink, apartmanjaink, szobáink is vannak, de az üzemszerű működésnek még nem jött el az ideje. Konferenciáknak, kisebb összejöveteleknek már ma is otthont adunk, előzetes bejelentkezéssel látogatókat is fogadunk, de klasszikus értelemben még nem folytatunk turisztikai-vendéglátó tevékenységet. Nagy a család, de még mindig túl kevesen vagyunk, és sok a feladatunk. De már felnövekvőben van az a generáció, a család azon része, akik egészen biztosan élni fognak ezzel a lehetőséggel, és értelmes jövőképet látnak mindebben.
Tatán sok malom várna hasonló értékmentőre. Elképzelhető, hogy belevágnak egy másikba is?
Ahhoz újra kellene születni! Sok-sok csillag együttállása kell ahhoz, hogy egy ilyen műemlék-együttest valaki felújítson. Jó lenne minél több értékmentő, de úgy gondolom, hiába van együtt sok minden: a családi háttér, a pénz, a fene nagy akarás, ha hiányzik ezek mellől a valódi értékmentő, értéktisztelő gondolkodás, az ősök tisztelete. Ezért tartom úgy, hogy erre a feladatra születni kell, mert ezt ma nincs kitől eltanulnunk. Hát, legalább példát mutassunk!
Szerző: Cseh Teréz
Forrás: regioregia.hu
Fotó: regioregia.hu